Minél többet dolgozunk magunkon, haladunk az önismereti/spirituális utunkon, annál gyakrabban vesszük észre amikor kibillenünk a középpontunkból és félelemből működünk, esetleg ítélkezünk mások és főleg magunk felett.
Emiatt sokszor érezzük, hogy nem fejlődünk semmit. A tipikus- basszus, ezen már azthittem túl vagyok- ezt már megdolgoztam magamban mondatokat szoktuk ilyenkor hangoztatni. Pedig valójában nagyon is haladunk.
Hiszen a régi énünk nem is vette volna észre a beszűkült, bekorlátozott viselkedést. Viszont a jelenlegi énünk már felfedezi, érzi ha egoból működik, érzi ha nincs a középpontban, ha a gyermeki sebzett énje szól ki éppen és kér figyelmet.
És lehet, hogy még mindig kellenek napok túljutni egy-egy nehéz, régi mintázatokból működő, szenvedős időszakon. A türelmetlen elménknek pedig ez véget nem érő szenvedésnek tűnik, hiszen hogyan lehet hogy ha már dolgoztam ezen mégis előjön újra?!
És rá kell jönnünk minden alkalommal, hogy ez egy folyamat. Előfordul, hogy egy-egy árnyék részünkkel többször is, több szinten találkozunk, többször kell vele dolgoznunk.
És hiába ismerjük egyre jobban, egyre több szinten, mégis az első reakciónk a harc ellene.
Harcolunk, ítélkezünk, bántunk, útálunk.
És aztán elérkezik a megadás ideje. Amikor leteszem az egot és azt mondom tessék, EZ VAN. Már megint. Átadjuk magunkat az érzéseknek. Ehhez kell bátorság, mert jön a mélység. És ebben a mélységben tud megszületni az együttérzés saját magunkkal. Ebben a mélységben tud megszületni az UJ ERŐ.
(És az önismereti úton a jutalom, hogy egyre kevesebb időnek kell eltelnie a találkozástól a megadásig.)
☽ ÚJ ERŐ ☽
