Minél többet dolgozunk magunkon, haladunk az önismereti/spirituális utunkon, annál gyakrabban vesszük észre amikor kibillenünk a középpontunkból és félelemből működünk, esetleg ítélkezünk mások és főleg magunk felett.⁣

Emiatt sokszor érezzük, hogy nem fejlődünk semmit. A tipikus- basszus, ezen már azthittem túl vagyok- ezt már megdolgoztam magamban mondatokat szoktuk ilyenkor hangoztatni. Pedig valójában nagyon is haladunk.⁣

Hiszen a régi énünk nem is vette volna észre a beszűkült, bekorlátozott viselkedést. Viszont a jelenlegi énünk már felfedezi, érzi ha egoból működik, érzi ha nincs a középpontban, ha a gyermeki sebzett énje szól ki éppen és kér figyelmet. ⁣

És lehet, hogy még mindig kellenek napok túljutni egy-egy nehéz, régi mintázatokból működő, szenvedős időszakon. A türelmetlen elménknek pedig ez véget nem érő szenvedésnek tűnik, hiszen hogyan lehet hogy ha már dolgoztam ezen mégis előjön újra?! ⁣

És rá kell jönnünk minden alkalommal, hogy ez egy folyamat. Előfordul, hogy egy-egy árnyék részünkkel többször is, több szinten találkozunk, többször kell vele dolgoznunk. ⁣
És hiába ismerjük egyre jobban, egyre több szinten, mégis az első reakciónk a harc ellene.⁣
Harcolunk, ítélkezünk, bántunk, útálunk. ⁣

És aztán elérkezik a megadás ideje. Amikor leteszem az egot és azt mondom tessék, EZ VAN. Már megint. Átadjuk magunkat az érzéseknek. Ehhez kell bátorság, mert jön a mélység. És ebben a mélységben tud megszületni az együttérzés saját magunkkal. Ebben a mélységben tud megszületni az UJ ERŐ.⁣

(És az önismereti úton a jutalom, hogy egyre kevesebb időnek kell eltelnie a találkozástól a megadásig.)⁣